+36 20 357 0979

#gyermeknevelés

Gyereknevelés - nehéz könnyűség vagy könnyed nehézség

Az emberiség több évezrede bíbelődik a gyerekneveléssel. Minden kornak megvolt a saját maga irányultsága, mikor, hogy tekintettek a gyerekre, hogy kezelték a családon belül. Kultúránként, korszakonként változott. Mint ahogy ma is családonként, személyiségekként változik. Az előző generáció hibáit a következő generáció vagy megismétli, vagy igyekszik elkerülni, olykor átesve a ló másik oldalára.

Bizonyos értelemben egy családot alapítani, és egyben tartani talán a világ egyik legnehezebb feladata. Ha azonban az ember szeme előtt lebeg egy cél, a szeme előtt tart bizonyos alapelveket, sokkal, de sokkal könnyebbé válik.

A gyereknevelés egy extrém sportnak tekinthető, sok szempontból. Ha belegondolunk, egy gyereklélek milyen érzékeny, és mennyi hibát el lehet követni szülőként, olyan szorongás keríthet hatalmába, hogy sokan inkább neki se mernek futni. Vagy ha már nekifutottak, éjjel nappal azon szoronganak, hogy nehogy elszúrjanak valamit. Ez a szorongás viszont akadálya lehet annak, hogy oldottan éljünk együtt a gyerekeinkkel.

Gyereket nevelni hibázás nélkül lehetetlen. Nem a hibátlanságra kell görcsösen törekedni, csupán az egymás iránti tiszteletre, az őszinteségre, a hitelességre, és az érzelmi közelségre. Ha ezek megvannak, akkor a rendszer a hibákat elbírja. Ahány ember, annyiféle elképzelés a jó családról. Sok szülőtől hallani, hogy mi „normális” család vagyunk, van tiszta ruha, a gyerekek jó tanulók, járnak zeneiskolába, és sportolnak is, vasárnaponta esetleg templomba is eljárnak. Ha azonban a gyerekükkel beszélgetek, kiderül, hogy mérhetetlenül egyedül van, hogy úgy érzi, semmi köze a család többi tagjához, hogy szomorú, és számtalan pszichés problémákkal küzd. A családot, családunkat meg kéne vizsgálni rendszeres időközönként abból a szempontból, vajon a gyerekeink hogy érzik magukat benne. Ha azt érezzük, hogy lehet, hogy magányos, lehet, hogy féltékeny valamelyik testvérére, lehet, hogy bűntudata van, lehet, hogy különféle titkok nyomják súlyként a lelkét, nem lehetünk restek változtatni.

Mindenki hibázhat, sőt mindenki hibázik is. Ezzel semmi gond nincs. De ha azt látjuk, hogy bármelyik gyerekünk szenved, jelez, különböző furcsa dolgai, szokásai, szorongása, fóbiái vannak, esetleg kényszeres viselkedése, az változásért kiált. A gyerekek mindig jeleznek, ha bajban vannak, akkor is, ha ezt nem tudják szavakkal elmondani. Minden szülőnek nyitva kellene tartania a szemét, és nyitottnak lenni a gyerek jelzéseire, sok esetben már segélykiáltásaira. Nem szégyen, és egyáltalán nem ciki, ha valaki nem ismeri fel, miben szükséges a változás, ha valaki látja, hogy esetleg probléma van, de nem tudja, mi a megoldás. Nem szégyen tanácsot kérni, nem szégyen szakemberhez fordulni, sőt kifejezetten tiszteletre méltó az a szülő, aki megteszi. Sosem tartottam cikinek kérdezni, és tanácsot kérni. Cikinek tartom viszont azt, amikor egy szülő érzi, hogy a gyerekével valami nem stimmel, esetleg, hogy a kapcsolatuk megromlott, vagy látja a gyerek jelzéseit, tüneteit, de vagy figyelmen kívül hagyja, vagy pusztán kényelmességből nem foglalkozik vele. Hiszen egyszerűbb menni a megszokott úton, mint elindulni egy ismeretlen fele, és változtatni, amikor változásra van szükség.

Ahhoz, hogy egy családi egység megmaradjon, és mindenki számára megfelelően működjön, alkalmazkodjon a család bővüléséhez, a gyerekek életkori szükségleteihez, és persze a szülők igényeihez, rengetegszer kell fejest ugrani az ismeretlenbe. Nyitottnak kell lenni olyan megoldásokra, mely nem rutinból jön, nem a megszokott. Muszáj olyan utakon elindulni, amelyen még senki sem járt, ha az eddig járt utaktól a család bármely tagja rosszul érzi magát.

Nem tolhatjuk le a gyerekeink torkán azokat a megoldásokat, amelyeket még a babaváráskor elhatároztunk, azokat az elveket, amelyeket irányként tűztünk ki magunk elé, azokat a módszereket, amelyeket eltanultunk a saját szüleinktől, vagy ami mellett elköteleződtünk, ha az a család bármely tagjával nem működik.

A jó családi működéshez az a rugalmasság elengedhetetlen, mely mindig minden meggyőződés, elv, dogma, vagy társadalmi elvárás elé képes a gyereket helyezni. Más esetben egy jó módszerből, egy jó szándékból könnyen lehet hatalmas tévút, amennyiben fontosabbá válik saját gyerekünknél. Számtalan olyan szülőt látni, akinek a saját szülőségéről alkotott képe annyira fontos, és elsődleges, hogy minden cselekedetét és döntését az irányítja, hogy jó szülőnek tűnjön, vagy annak érezze magát. Gyakran a gyerek lelki világa valahol elveszik a vadkanyarban, a legeslegjobb szülői cím elnyeréséért folytatott küzdelemben.

Ahhoz, hogy egy otthon olyan közeg legyen, ahol a család minden tagja jól érezheti magát, figyelnünk kell egymásra. Figyelni egymásra, és tisztelni egymást. Tisztelni a gyerekeinket, tisztelettel bánni velük. A gyerek picisége nem jelenti azt, hogy ő nem érdemel tiszteletet, ellenkezőleg, ugyanannyi tiszteletet érdemel, mint a család többi tagja. Magzatkorától, csecsemőkorától kezdve.

Semelyik gyerek nem azért születik, hogy végre a szülő is megkapja valakitől a tiszteletet, végre valaki felnézzen a szülőre is, mégcsak nem is azért, hogy a szüleinek megvalósítsa az álmait. Egy gyerek azért születik, hogy saját maga lehessen, hogy a saját személyiségének megfelelő módon élhessen, és a saját sorsát, küldetését beteljesítse. A saját történetének a főszereplője legyen. Egy gyerek tehát soha nem lehet mellékszereplő egy családban, csak azért, mert gyerek. Hogy könnyű-e úgy egy családi élet, hogy abban mindenki főszereplő lehessen? Nem, nem az. De csak úgy, mint egy extrém sportban, számtalan felejthetetlen és katartikus élményben lesz része annak, aki belevág.

A gyerek tisztelete véletlen sem azt kellene, hogy jelentse, hogy a szülő lemondjon minden álmáról, és ő ne élje a saját életét, ő ne teljesítse be a saját küldetését, hogy a gyerekének mindent megadjon. A tapasztalat azt mutatja, hogy a mártír szülők bár látszólag önszántukból mondanak le mindenről a gyerek érdekében, előbb-vagy utóbb benyújtják a számlát, és rengeteg mindent várnak cserébe. Egy olyan családban, ahol azt szeretnénk, hogy minden családtag jól érezze magát, mindenkinek a saját életét, céljait, álmait szem előtt kell tartani. Nem ér többet egyik családtag a másiknál, sokkal inkább együttműködünk, hogy mindenkinek jó legyen. Van egy családi életünk, ugyanakkor megvan mindenkinek a saját élete, mindenki járja a saját kis útját, amiben támogatjuk egymást.

Mikor egy szülő a kisbabáját legelőször kezébe veszi, jó esetben elköteleződik a gyereke mellett. Elköteleződik amellett, hogy segíti, amiben segíteni kell, tiszteli, hozzá méltóan bánik vele, és támogatja mindig abban, amiben kell. Ugyanakkor engedi is a saját útján járni, akkor is, ha ez az út ismeretlen. Elköteleződik a gyereke mellett, hogy a gyereke jó közérzete, a lelki épsége mindennél előbbre való. Ez nem azt jelenti, hogy minden nap minden percét azzal foglalatoskodunk, hogy neki jó legyen, és a saját életünket háttérbe szorítjuk. Hanem azt, hogy elérhetőek vagyunk számára. Fordulhat hozzánk, mindig, mindennel.

Amikor ő bajban van, amikor jelzi, hogy problémái vannak, amikor segélykiáltást látunk rajta, amikor megváltozik a vele való kapcsolatunk, vagy a viselkedése, akkor minden más elé azt helyezzük, hogy segítsünk neki. Ha ehhez saját elveinket kell megváltoztatni, akkor megváltoztatjuk. Ha új módszereket kell keresnünk, akkor keresünk. Nem 5 percig, nem fél napig, hanem addig, amíg a számára megfelelőt meg nem találjuk. Ha több időt kell rá szánnunk, akkor szánunk rá. Ha magunkba kell néznünk, akkor magunkba nézünk, akármennyire is fájdalmas, vagy nem tetszik, amit látunk. Ha szembe kell néznünk saját múltunkkal, saját fájdalmainkkal, az ő érdekében, akkor megtesszük. Ha szakítanunk kell bizonyos hagyományokkal, vagy külső elvárásokkal, akkor szakítunk. Ha valaki méltatlanul bánik a gyerekünkkel, közbeavatkozunk, és nem engedjük, hogy maradandó károkat okozzon a kis lelkében. Legyen szó élettársról, szülőtársról, tanárról, nagyszülőről, vagy bármilyen rokonról.

Minden gyerek lelke olyan, mint egy ékszer egy dobozban. Ami nem a miénk, nem birtokoljuk, csak ránk van bízva, hogy vigyázzunk rá.

Nekünk kell megtalálni hozzá a kulcsot. Csiszolgatjuk, fényezgetjük, ha szükséges, de mindig minden körülmények között arra törekszünk, hogy ékszerhez méltó bánásmódban részesüljön.A gyerek lelke szent és sérthetetlen. Figyelünk rá, óvjuk-védjük, finomsággal, és tapintattal közeledünk hozzá.

Figyelünk az érzelmeire, és mindig engedjük, hogy megélhesse saját érzéseit. Soha nem tilthatjuk le egy gyereknek a negatív érzéseit, csak azért, mert nem tudjuk kezelni, vagy félünk tőle, esetleg azt várjuk tőle, hogy mindig csak boldog legyen. Vagy mert az ártatlan gyereklélekhez nem tudjuk az agresszív késztetéseket hozzátársítani. A gyerek lelkének tiszteletéhez hozzátartozik, hogy engedjük sírni, ha sírnia kell, engedjük haragudni, ha dühös. Véletlen sem várjuk tőle, hogy mindig boldog legyen azért, hogy mi jobb szülőnek érezhessük magunkat. Szükségtelen 2 perc sírás után elterelni a figyelmét, és erőltetetten felvidítani. Mellette lenni, és szeretni akkor is, amikor sír, csak ennyi kell. Amikor haragszik. Amikor féltékeny. Hadd legyen az, hadd érezhesse, hadd mondhassa ki.

Ha figyelembe vesszük, hogy a lelke szent és sérthetetlen, ha tiszteljük, ha őszinték vagyunk hozzá, ha törekszünk a lelki épségére, jó úton vagyunk. Ha hagyjuk, hogy megélhesse saját érzéseit, hogy élhesse a saját életét, jó úton vagyunk. Ha oldottan tudunk vele lenni, bénító bűntudat, és szorongás nélkül, érzelmileg hozzáférhetőek leszünk, és közel engedjük magunkhoz, jó úton vagyunk. Ha hibázunk, beismerjük, és változtatunk, jó úton vagyunk. Ha türelmetlenségünk miatt megbántjuk, bocsánatot kérünk, jó úton vagyunk.

Igen, fárasztó. Igen, sokszor kell ismeretlen vizeken evezni. Sokszor kell új utakat keresni. Sokszor kell irányt változtatni. Sokszor kell felülemelkedni magunkon. Ami a legfontosabb, rengetegszer kell tükörbe nézni. És ha nem tetszik, amit látunk, akkor kutya kötelességünk csiszolni magunkon. Ha ez nem megy magunktól vagy egymás által, akkor kutya kötelességünk segítséget kérni.

Image placeholder

Sebestyén Eszter | 2018. január 10.

sebestyeneszter.hu