+36 20 357 0979

#tabu

"tabu még a mentálhigiéné"

Magyarországon szerintem azért is szinte tabu még a mentálhigiéné ( = "terápiába a hülyék meg gyengék járnak" és társai ugye), mert az egyik alapvető lépése a gyermekkorban elszenvedett traumák felszínre hozása, és ezáltal a szülők piedesztálról való letaszítása. Senki sem beszél szívesen arról, hogy azok az emberek, akiknek az életét köszönheti, ne adj isten nemhogy csináltak pár bakit a nevelése során, hanem kifejezetten káros, mély nyomot hagyó hibákat követtek el.

Hát milyen hálátlan dolog ez? Nem elég, hogy életben tartották, nem elég, hogy sikeresen felnőtt, mit akar még, mit sír a szája amiatt, ami 20-30-40 éve történt?! Ahelyett, hogy maradéktalanul tisztelné azt, akinek az életét köszönheti, még neki áll feljebb?! Ismerős? Neeem, nekem sem.

A gond a képlettel csak az, hogy minél korábban történik valamilyen traumatikus élmény, az annál nagyobb hatással van a pszichére, ha pedig ez elfojtásra kerül és nem foglalkoznak vele (a tudatalattiban jórészt olyan dolgok vannak, amikkel az adott időben és helyen nem voltunk képesek szembenézni, ezért besöpörtük a lélek szőnyege alá, hogy majd ha elég erősnek érezzük magunkat, foglalkozzunk vele), borítékolható, hogy valamilyen formában személyiségtorzító hatása lesz.

Lehet, hogy "csak" automatikusan kerülni fogja az illető az olyan helyzeteket, embereket, helyszíneket, amik hasonlítanak az elnyomott, feldolgozatlan élményre, de sokkal inkább az fog történni, hogy az ilyen emberek a gyerekkorban megtanult káros kapcsolódási formákat (abúzus, ridegtartás, érzelmi elhanyagolás, stb.) fogják keresni egész életükben, mert nekik ez a "normális".

Gondoljunk csak bele, ha valakit úgy tanítanak meg zongorázni, hogy keresztbe tett kézzel kell csinálni és soha nem mondhatja el, hogy neki ez nem túl kényelmes (de azt sem tudja, hogy lehetne másképp csinálni, mert mindig csak hall másokat zongorázni, látni nem látja a technikát), mert akkor egy hálatlan, hisztis ember bélyegét sütik rá, aki még annak sem tud örülni, hogy valaki vette a fáradságot és megtanította zongorázni - akkor ez az ember vagy abbahagyja az egészet a pékbe, hiába társadalmi elvárás, hogy mindenki tudjon zongorázni, mert annyira fájdalmas neki így élni - vagy élete végéig keresztbe tett kézzel fogja csinálni, és maximum zárt ajtók mögött zokogja tele a párnáját, hogy mennyire vágyna arra, hogy élvezze a zongorázást, de ez így neki mennyire nem okoz örömöt és nem érti, másoknak miért, és akkor ők hogy a retekbe csinálják.

Kicsit erőltetett a hasonlat (zongorázás=érzelmi kapcsolódások), de remélem, megállja a helyét.

Tehát ha valakinek valamilyen gondja van mondjuk párkapcsolati szinten, akkor mentálhigiénés szempontból az egyik, ha nem a legelső lépés, hogy meg kell nézni, milyen viszonyban volt a szüleivel, milyen viszonyban voltak a szülei egymással, milyen érzelmi közegben nőtt fel, miket tanult otthonról, stb. És ez nem megy, ha nem vagyunk hajlandóak objektíven ránézni a gyerekkorunkra és a szüleinkre (másik ok, amiért jó valamilyen mentálhigiénés szakemberhez elmenni, mert kapunk egy külső nézőpontot, amit egyedül főleg az út elején nagyon nehéz összehozni - hiszen nincs hova nyúlni, csak szubjektív, egyoldalú tapasztalataink vannak az adott kapcsolódási formáról, amit évekig programoztak belénk a szüleink az ismétlések által).

A másik, amin elcsúszik a dolog, hogy az objektív nézőpont lényege az ítélkezésmentesség - lenne. Nem arra kell használni a felsőbb nézőpontot, hogy kínpadra vonjuk a szüleinket, és innentől kezdve mindenért őket hibáztassuk, hanem arra, hogy levonjuk a következtetéseket, hogy pontosan mit szeretnék máshogy csinálni, tapasztalni az életünkben és miért.

Lesz az elején egy dühöngős fázis (ha jól csináljuk), aminek kell is teret adni, hogy ne ütközzön a változás ellenállásba (a tagadás, elfojtás ugye akadályozza az áramlást és gyógyulást), de ennek idővel ki kell kopnia. Itt is meg lehet rekedni a "szegény én" és a "haragudni akarok a szüleimre, addig se kell a saját életemmel foglalkozni" fázisokban, de kitartással túl lehet jutni ezeken is.

A végén pedig jó esetben megszületik a felismerés, hogy a szüleink is emberek (azaz kikerülünk a gyermeki pozícióból és már nem mindenható istenként látjuk őket), és ők is csak abból tudtak nekünk adni, amit ők maguk is kaptak. Ha ez egy nagy semmi volt, hát nem csoda, hogy kb. ennyit is adtak tovább nekünk.

Komoly traumákat elszenvedetteknél ez a rész nagyon sokáig eltarthat, és azzal sem értek egyet, hogy minden esetben kötelező szeretetet érezni a szüleink iránt és önként tartani velük a kapcsolatot akkor is, ha az újabb és újabb sérüléseket okoz, de a megértés, megbocsátás, elfogadás szentháromságig el kell jutni, ha valóban túl akarunk lépni a gyerekkorunkon és felnőttként akarunk funkcionálni (egy felnőtt pedig tud énhatárokat húzni akár a saját szüleivel szemben is).

Ez nem fekete-fehér szerencsére, vannak fokozatok, átmenetek, leginkább egy folyamatos munkának látom az életben, jómagam legalábbis biztos nem vagyok még kész vele.

Ne féljünk tehát "emberi" szintre "lehúzni" a szüleinket, mert ez egy természetes velejárója a felnőtté válásnak, ami jelen korunkban ugyan nem épp a legdivatosabb formája a létezésnek, de ettől még ez az irány.

Szép, napsütéses vasárnapot kívánok mindenkinek!

Image placeholder

EzekMennek, 2019. október 6.

facebook.com/3zekMennek