#Segítőkapcsolat

A segítők legnagyobb bűne

Ki ne találkozott volna már élete során nehéz sorsú emberrel? Aluljárókban vagy osztálytalálkozókon, baráti társaságban vagy munkahelyen, hírekben vagy a családban, rossz esetben a tükörbe nézve. És kibe ne merült volna fel a jószándékú, ám sokszor akár gyötrő gondolat, vajon hogyan lehetne segíteni? Milyen csoda(gyógy)szer vagy praktika húzhatná ki a csávából a bajba jutottat? Hogyan segíthetnénk magunkon vagy másokon, ha észrevesszük, hogy lelki fájdalmaink kezdik eluralni az életünket? A “lélekpiac” őrjítő túlkínálatában vajon mihez nyúljunk, mit ajánljunk?

Fontos tudnunk, hogy pszichés trauma gyógyulása csakis élő, emberi kapcsolat által történhet meg

Nincsenek varázslatok, a belső folyamatok nem kerülhetők meg, nem rövidíthetők le, és egyetlen technika, vagy könyv sem pótolja magát a gyógyító kapcsolatot. Ettől persze magukkal a technikákkal semmi baj sincs, de a lényeg sohasem az!

A felépülés legfontosabb alapelve, célja a túlélő belső megerősítése. De első lépésként mégis neki kell kimondania felépülése iránti igényét, és a feltételeit, melyet fontos akár szóban is terápiás szerződésbe foglalni. A felépülés iránti belső igény kimondása alól csak az ön – és közveszélyes állapotok jelentenek kivételt. Ez másként azt jelenti, hogy senkin nem lehet segíteni, amíg önmaga nem akarja a gyógyulást, a változást! A “szeretnék meggyógyulni” sajnos kevés. Akarni kell és ehhez néha (sokszor/mindig?) arra is szükség lehet, hogy az illető még rosszabb állapotba kerüljön.

Ha jobban belegondolunk, Jézus az ördögüzést és a feltámasztást kívéve az úgynevezett “egyszerű” gyógyításaikor a “te hited meggyógyított téged”-del pontosan a páciens felépülése iránti igényének jelentőségét fejezte ki.

A gyógyító, tehát terápiás kapcsolat kizárólagos célja a páciens felépülésének elősegítése. Mivel a páciens segítségre szorul és kiszolgáltatott, a segítő és a túlélő kapcsolata egyenlőtlen, a terapeuta helyzetéből adódóan hatalommal bír a hozzá segítségért forduló felett.

A terapeuta kizárólagos felelőssége és legfőbb feladata, hogy a hatalmával soha ne éljen vissza!

Pedig sajnos, ahogy a holokauszt-túlélőkkel foglalkozó Henry Krystal megállapítja” a terapeuta késztetése, hogy Istent játsszon, éppoly gyakori, mint amennyire patogén.” Csak ismételni tudom magam – a hatalommal való visszaélés nem szakmaspecifikus, a szülőszobától a temetőig bárhol előfordul, sőt – mi több – burjánzik. Ez pedig kórosabb és károsabb, mint bármelyik vírus és tapasztalataim szerint a hazai viszonyok között is jóval gyakoribb, mint gondolni szeretnénk. A bántalmazók speciális és különösen veszélyes csoportját éppen a lelki “piacon” találjuk, ami teljesen logikus. Az alárendelt (páciens) eleve rendkívül sérülékeny és kiszolgáltatott, a másrészt itt számít rá legkevésébé a gyanútlan áldozat. Akkor is kerülhetünk csávába, ha a fürdőszoba felújításakor “malmoznak” meg bennünket a mesterek, de ez egyrészt kevésbé fáj, másrészt fel is lehetünk arra készülve, hogy az építőiparban “huncutsággal” fogunk találkozni. Ezért vagyok szigorúbb egy hatalmával visszaélő gyógyítóval, mint egy inkorrekt kertésszel vagy simlis politikussal. Persze egyiket sem támogatom, félreértés ne essék. De az, aki ismeri a lélek sötét labirintusából kivezető utat, és mégsem segít másokat a szabadságukhoz, hanem éppen ellenkezőleg, egy újabb csapdába – a segítő tudásának, tapasztalatának, különlegességének, hatalmának és pénztárcájának kelepcéjébe csalja és hagyja ott bolyongani az ébredni vágyókat, az nagyot vét mások és önmaga ellen.

A sokszor évekig tartó terápiás munka szakaszai (a biztonság, az emlékezés, a gyász, és végül a visszatérés a mindennapokba) során felmerülhetnek indulat- és viszont áttételek, lehetnek benne visszaesések, néhány páciens időnként hosszabb, rövidebb időre vagy akár végleg meg is szakíthatja a terápiát, de a folyamat során végig, változatlanul a munka alaptétele

Az igazmondás gyógyító erejébe vetett hit

Márpedig a hit és a bizalom csak egy “elég jó” kapcsolatban alakulhat ki. Minden más a trauma újraélése, megismétlése. Ha tehát a gyógyító nyíltan, vagy rejtetten visszaél a hatalmával (és nem győzöm eléggé hangsúlyozni, a páciens éppen helyzetéből adódóan rendkívül könnyű préda), akkor ez a páciens számára a gyógyulás helyett a trauma börtönében akár életfogytig tartó szó szerinti szabadságvesztést eredményezhet. A segítő legfőbb feladata megmutatni, megtanítani a más emberek által traumatizált túlélőt arra, hogy igenis létezik egyenrangú, egymást kölcsönösen tiszteletben tartó, őszinte és éltető emberi kapcsolat. Csak így épül újra vissza a hite abban, hogy érdemes küzdeni az ilyen kapcsolatokért és csak így válhat belső meggyőződéssé, hogy minden, ami ennél kevesebb, nem méltó az emberhez!

A trauma feltárásának és a gyógyulásnak a folyamatában elválaszthatatlanul forr össze a férfiak és a nők, a gyermekek és a felnőttek, a tudomány és a hit, az egyén és társadalom, tehát valamennyiünk sorsa. Judith Herman Trauma és gyógyulás című könyvének katarzisaként eljuthatunk azoknak a túlélőknek a történetéhez, akik a trauma pusztító erejének megváltását a túlélő küldetésének forrásává alakítják! Ők lesznek Edith Eger-ek, Feldmár András-ok, Placid atyá-k, Máté Gábor-ok és még folytathatnánk a sort! Ők azok, akik hihetetlen erőről tesznek tanúbizonyságot és közben eleven bizonyítékai, hogy bármilyen traumából fel lehet épülni. Sőt, a sérülések meggyógyítása (!) által másokat inspiráló, hiteles és karizmatikus emberekké is válhatunk. Ezek az emberek ugyanakkor tisztában vannak vele, hogy a borzalmak kizárása a tudatból természetes reakció, ám azt is pontosan tudják, hogy

Akik nem ismerik, vagy elfelejtik a múltat, azok a múlt megismétlésére ítéltetnek

Ezért minden gyógyító (társadalmi) cselekvés közös nevezője az igazság nyilvánosság elé tárása! A gyógyuláshoz ugyanis kizárólag az őszinteségen, a feltáráson és a kimondáson át vezet az út. „Lehetetlenség egyszerre igazat mondani és senkit sem megsérteni, hazugság nélkül hálát mutatni, ha nem érezzük a hálát, a szülők kegyetlenségét nem venni észre és autonóm, kritikus emberé válni.” figyelmeztet Alice Miller, és magam is úgy hiszem, ha nem halljuk meg minél többen szavait, nem tudunk valódi társadalmi változásokat előidézni. Mert valódi önmagunk megtalálása, (újra)felfedezése, a tényleges eseményekkel való szembenézés és őszinte érzéseink megélése nélkül minden a világ, a társadalom megváltoztatására tett kísérletünk hiteltelen és hasztalan próbálkozás marad csupán.

Valódi önmagunkká váláshoz pedig szükségünk van legalább egy jószándékú, odafigyelő emberre, akivel traumáinkat szégyen nélkül megoszthatjuk és akivel a gyógyulásunk során fellépő valamennyi “rossz” érzést őszintén megélhetjük.

Legalább egyre.